Szepesi Attila
Éjszakai meseház
(Schéner Mihálynak)
Holdsütötte éji órán,
titkos, álom-mélyi órán
megéled a meseház:
talpra szöknek méla bábok,
földig ér a nyurga lábuk –
ez dobol, az fuvoláz.
Meredez a busó kajla
döfölödõ kecskeszarva,
társa garabonciás:
malaclopó libeg rajta,
bõszen figurázik, majd a
szélben tovakarikáz.
Kipp-kopp, jár a dióverő,
párja roppant elõkelõ:
veressipkás fakopáncs.
Csillagpöttyel telis-tele
kóckirályfi köpönyege,
feje csuhé-koronás.
Körülötte – semmi kétség –
szertekószál furcsa népség:
barát, kókler, kiskanász.
Ez is szökdös, az is futkos,
lesik: hova lett a butykos,
mert a szomjuk óriás.
Csóka Mári, javasasszony,
hiába él kása-koszton,
egyszem foga belevás.
Sivalkodó lyánykát kajtat
szirity-féle ördögfajzat,
püspök-maszkos, álruhás.
Sürög-forog konyhatündér,
telik már a kerek kondér,
van sercegés-rotyogás.
Hullik abba, fõl is abba
békaszõlõ, medvehagyma –
sziporkázik rõt parázs.
Lárma hallik, dínomdánom,
eszem-iszom – harminchárom
pojáca harmonikáz,
míg a veresképü hajnal
bekukucskál macskajajjal s
elhalkul a vigadás.
Szerte tarkabarka bábu,
kócvitéz és pózna-lábú
pojáca meg a csuhás:
ez is, az is elhanyatlik,
erre nyeklik, arra nyaklik…
Hortyog már a meseház.
